Újra itt! Nem nagyon hosszú, átlagos fejezet de nagyon fontos. Sok mindent nyitva hagytam, nem mindenre fogok rögtön, a következő fejezetben válaszolni, de szépen lassan minden mondat, cselekedet értelmet kap!
Jó olvasást!
Üdv: Sly
Impossible is Nothing / A lehetetlen nem létezik
Ennyi volt. A történet végetért, a mondatok lezáródtak, a lapok üresen maradtak. Nincs több szó, nincs több betű mely felfedné a múlt elfelejtett képeit. Elena többször is végiglapozta régi naplóját, hát ha talál még benne valamit, de semmi sem volt már benne. Csak emlékekre, tintára éhező megbarnult oldalakat.
Nem értette, hogy hogy lehetett így vége? Miért nem írt tovább? Damon elhagyja őt, elolvasta a szakításukat, majd utána azt a néhány hetet mikor a férfi után vágyakozott., mikor üresebbnek érezte magát mint valaha és aztán semmi. Az utolsó mondat melyet magába zárt a napló a következő volt: „Árvák lettünk“. A szülei halála után egy szó sem szól Damonról vagy a múltról. Új naplót kezdett, új élettel, új múlttal. Olyan volt, mitha fogtak volna egy ollót és egyszerűen elvágták volna az életét. Kimetszettek egy részt onnan majd olyan mélyen eldugták, hogy senki se emlékezzen rá.
A napló nem rögzített minden emléket, minden elhangzott mondatot, de ahogy Elena elolvasta életének apró foszlányait minden beugrott neki. Azt amit mondott, ami hallott, amit tett, amit akart, amit gondolt, amit érzett. Minden már ott élt benne, a szívében. Eddig vakon nézett a jövőbe, bizonytalan döntései terhével, de most összeállt a kép, látja mi volt és azt hogy mivé kell lennie. Tudta, hogy a helye nem ott van ahol jelenleg áll. Egy férfit kell keresnie, aki a barátja, védelmezője, titkainak őrzője és leginkább a társa volt. Legőszintébb szeretetével kötődött múltjához és annak főszereplőjéhez, Damonhoz.
Érdekes, néhány napja még Stefant választotta, őt csókolta, őt akarta. Őt ölelte át és vele bújt ágyba, aztán? Aztán minden megváltozott. Egy könyv és már megkönnyebbültség helyett bűntudat nyomja lelkét. Az elégedettséget felváltotta a hiányérzet és erősnek hitt lelke gyengévé vált. A hiány mely széthasította elméjét és mellkasát árkot vájt lelkébe és tudatába. Felszínesnek ítélte magát, és már nem tudta megérteni eddigi cselekedeteit.
Hogy nem látta? Hogy nem érezte? Vagy...? Talán csak nem szabadott neki ezt észrevennie? Ő akarta az igazat lepel alatt tartani vagy kényszerítették rá és a legfontosabb kérdés: Damon tudta? Ő emlékezett?
Ezen kérdések megfogalmazása pánikszerűen csaptak le a lányra. Pulzusa az egekbe szökött, zihálva lélegzett és kezei is remegni kezdtek. Mi van ha Damon emlékezett? Ha ő végig tisztában volt azzal, hogy ő és Elena szerették egymást? Mégis hogy tudta akkor majdnem 2 éven át ezt tűrni? Azt, hogy a hasonmás észre sem veszi őt, hogy nem akar tőle semmit? Elviselni azt, hogy a fivérével jár, hogy őt szereti, őt csókolja, őt öleli, benne bízik meg. És mi volt Damonnal? Sokszor nem hogy barátjának de ellenségének tartotta. Utálta, sőt talán még gyűlölte is. Valótlan dolgokat állított róla, és hamis vádakkal illette. És ha a vámpír tisztában volt a múlttal, akkor mindezt egy szó nélkül eltűrte. Hogy volt erre képes? Vagy talán ő vele is elfelejtették a múltat? De arra csak egy ősi vámpír lenne képes, és Damon egészen Elijah feltűnéséig nem találkozott eggyel sem, nem is tudott a létezésükről, vagy ezt is csak megjátszotta?
Nem, ez lehetetlen. Az ősöknek semmi oka sem lett volna arra, hogy töröljék Damont az életéből, ez nem logikus, de akkor mi történhetett? Egy boszorkány? Egy varázslat? Vagy balesete volt és amnéziás?
Nem volt alternativa mely ne jutott volna eszébe a lánynak, de egyiket sem találta ésszerű lépésnek. Erre senkinek sem lett volna oka, csak Damonnak. Talán megbánta az egészet és így akarta törölni a lányt az életéből, de nincs arról egy emléke sem, hogy Damon megigézte volna. Próbál emlékezni, próbálja folytatni a történetüket, de sikertelenül. Egy levél, egy kép vagy bármi amely a szakításuk utáni dolgokról szól segítene, de nincs jelenleg semmilye és azt sem tudja, hogy mit keressen és hol.
- Na befejezted végre azt a könyvet? – kérdezte nővérétől Jeremy az ajtófélfának dőlve. Kezeit mellkasa előtt összefűzte és biztató mosollyal nézett testvérére. Elena hirtelen a hang felé kapta a fejét és hálásan elmosolyodott. Szemében apró könnycseppek sokasága sorakozott de utat nem törtek maguknak. Arca meggyötört és szomorú volt, mégis boldog. Igen, ez a két érzés talán kizárja egymást, de ha jobban belegondolunk, akkor jelen helyzetben ez természetes, talán még el is várható. Boldog, mert tudja az igazat, mert tudja, hogy szeretett és hogy szerették, de szomorú mert hagyta ezt mind elveszni.
- Igen – válaszolt halkan a lány és összecsukta a kezében lévő barna könyvet. Tenyerét lassan végigsimította kemény fedelén és egy nagy sóhaj kíséretében lerakta az ágyára. – Már vége – mondta elhaló hangon a kétértelmű mondatot. Értette arra, hogy ‘igen, befejeztem az olvasást ‘, de egyben magában rejtette azt a jelentést is, hogy ‘már vége Damonnal közös múltjának‘.
- Ha bármiben tudok segíteni – mondta Jeremy de mielőtt befejezte volna mondatát a lány már közbe is vágott.
- Köszönöm, de sajnos nem tudsz – felelte és egy bíztató mosolyt erőltetett az arcára. A Gilbert fiú vette a lapot, bólintott egyet és testvérére mosolygott. Tudta, hogy ha Elena nagy bajban van, vagy segítségre lenne szüksége, biztosan szólni fog majd, de addig nem zaklatja feleslegesen. Ellökte magát az ajtótól és épp fordult volna meg mikor a hasonmás utána szólt. – Jeremy!
- Igen? – nézett vissza a fiú kíváncsian. Elena néhány másodpercig hezitált, hogy kimondja e azt amit szeretett volna, de végül úgy döntött, ha nem az öccsétől, akkor kitől kaphatna válaszokat.
- Emlékszel – kezdte nehezen– arra az időszakra amikor még anyáék éltek? A balesett előtti évre?
- Elena, ez most...
- Kérlek válaszolj! – nézett komolyan a hasonmás. Jeremy egy mély sóhaj kíséretében sétált a lány ágyához és ült le mellé.
- Homályosan, de igen – röpke pillanatra Elenára pillantott majd a padlót kezdte bámulni.
- Milyen volt? – kérdezte halkan.
- Egyszerű – nevetett fel a fiú. – Olyan normális és tiszta, legalábbis a mostani életünkhöz képest – mondta mire mindketten csalódottan felnevettek.
- Igen, az biztos.
Jeremy széles, őszinte mosolyra húzta a száját, majd miután adott egy puszit nővére arcára felállt, hogy elhagyja a szobát.
- Oh.. – fordult vissza és a földszint felé mutatott – hagytam neked vacsorát a hűtőben, ha megéheznél vagy valami.
Elena nem felelt csak mosolyogva bólintott egyet mire az öccse újra megszólalt. – Boldogok voltunk – válaszolta a fiú valószínűleg még az előző kérdésére. – Különösen te. Nem tudom, hogy miért vagy ki miatt, de az voltál. Hiányzik az az Elena – tette hozzá kedvesen.
- Igen, nekem is – mosolygott szomorúan a hasonmás is.
Néhány órával később, mikor Elena már semmi esélyét sem látta annak, hogy el tudna aludni, fogta magát, felöltözött és kocsijába pattanva elhagyta a házat. Először az erdőhöz akart menni, ott ahol utoljára látta Damont, de félt az emlékektől, a fájdalomtól.
Nincs idő most erre, a múlt elmúlt, fájdalmasan sajog szívében és úgy érzi, a zsibbadás sosem hagy majd alább. A kín szörnyű, sosem hitte, hogy ilyen szintű fizikai fájdalmakat okozhat egy érzés vagy épp egy érzésnek a hiánya. Szóval döntenie kell, megéli a fájdalmat vagy együtt él vele. Azt hihetnénk, hogy a kettő ugyanaz, hiszen mindegy mit csinálsz a fájdalom ott van, de ez nem igaz. Éppenséggel ez a két dolog nagyon is különbözik egymástól.
Megsebeztek. Nem mész tovább mert megsérültél vagy megsérültél de mész tovább. Ha elfogadod, hogy fáj, igen, minden lépésnél, minden levegővételnél érzed, hogy szúr, éget és ott van akkor tovább tudsz menni, mert minden fájdalom után van egy másodperc vagy talán csak egy pillanat mikor a fájdalom eltűnik. Nem érzed, mintha minden rendben lenne. Ez az a pillanat mikor tudatosul benned, hogy túlélted, újra. Megcsináltad. Hiába, hogy tudod, megint érezni fogod a fájdalmat, te tudod már, hogy ismét túléled, ismét el fog múlni és te még mindig talpon leszel.
Ez a jó a fájdalomban, először gyengévé tesz, félsz tőle, szinte rettegsz, de ha vége, erőt és bátorságot ad.
Ezt érezte a hasonmás is, együttél fájdalmával. Nem teheti meg, hogy sajnáltatva magát elássa magát emlékeiben, tovább kell lépnie, egy újabb fejezetet nyitni ezzel életében és végre jól kell cselekednie.
Miközben ezen gondolkodott szíve automatikusan a megfelelő helyre vezetette őt. Újra erősnek érezve magát állította le kocsiját majd kiszállva belőle sebes léptekkel közelítette meg az ajtót. Három kopogás után szinte azonnal ajtót nyitottak.
- Elena? Mi történt, baj van? – kérdezte aggódva Stefan ahogy végigtekintett a lányon.
- Bemehetek? – a vámpír oldalra állva intett fejével a nappali felé majd Elena besétált a hatalmas házba. A kandalló elé érve a hasonmás lassan megfordult és mélyen nézett a férfi zöldes színű szemébe. Percekig álltak így és csak bámulták egymást, mikor Stefan mélyen felsóhajtott és lehajtotta fejét.
- Mióta tudod? – kérdezte halkan és felpillantott a lányra. Elena nagyot nyelt, a könnyeivel küzdött. Nem akart sírni, épp elég könnyet hullajtott már az elmúlt napokban, most nem volt itt az ideje a bőgésnek.
- Szóval te emlékszel – állapította meg és hirtelen dühös lett. – Miért nem mondtad el?
- Mióta tudod Elena?
- Számít ez?
- Mióta? – hangja egye határozottabb lett.
- Előbb válaszolj a kérdésemre! – fűzte össze karjait.
- Elena! – nézett szigorúan a lányra aki megadta magát.
- Csak néhány napja...én nem...
- Tehát ezért nem válaszoltál egyetlen hívásomra sem.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy most számonkérsz?! – kérdezte döbbenten - és pont ezért?
Stefan lehajtotta a fejét és bocsánatkérően a lányra pillantott.
- Sajnálam – rázta meg a fejét majd közelebb lépett. Meg akarta ölelni, hiszen napok óta nem látták egymást, de Elena elhúzódott.
- Stefan, ne! Nem megy! – mellkasánál érintve tolta el a férfit. A vámpír bólintott majd megfordult és az italos pulthoz sétált. – Miért nem mondtad el? – megismételte a kérdést pár perccel később.
- Úgy hiszem, erre tudod a választ – nevetett fel keserűen majd belekortyolt italába.
- Az, hogy belém szerettél nem elég indok.
- Valójában – megfordult és az asztalnak dőlt – nagyon is elég. Elena zavartan nevetni kezdett és egyik kezét idegesen a homlokához emelte. Le-fel járkált a nappaliban. Egy szót sem szólt, úgy tűnt, mintha nyugtatni próbálná magát.
- Jó, ez így...nem...nem lehet... valami más – dadogott és összefüggéstelenül beszélt.
- Elena? – szólította meg aggódva mire a lány megállt és ziháló hangon kezdett el beszélni.
- Ez nem válasz, Stefan! Most nem!
- Pedig így van, nem szóltam mert szere..
- Hagyd abba! – csattant fel idegesen a hasonmás. Pár perc csönd majd Elena odasétált a vámpírhoz és két tenyere közé zárta annak kezét. – Kérlek mondj valamit – hangja lágyabb volt, szemei enyhén könnyesek. – Valami mást. Valamit ami... muszáj még... – zavart volt, össze – vissza beszélt, hangja gyenge volt, teste kissé remegett. – Stefan! – vett egy mély levegőt és próbálta folytatni. – Könyörgök, mond hogy nem ez vagy nem csak ez volt az egyetlen ok amiért ezt az egészet elhallgattad – hangja megenyhült. – Mond, hogy volt még valami más is, ami miatt nem mondhattad el. Könyörgök mondj még valamit mert, nem akarom azt gondolni, hogy ennyire önző vagy, kérlek Stefan! Csak valamit ami...
- Elena – szólt közbe a vámpír – én sajnálom, de csak ez volt.. – fejezte volna be mondatát de egy kellemetlen pofon megakadályozta benne. Lassan visszavezette tekintetét a hasonmásra aki magából kikelve ordítani kezdett.
- Sajnálod? – kevert le még egy pofont a férfinak. – Sajnálod? Komolyan Stefan? Hogy a francba tehetted ezt?
- Elena, én..
- Tudtad, hogy szeretem őt! – nem folytatta csak mélyen nézett a vámpír szomorú szemeibe.
- Kérlek Elena..
- Tudtad, Stefan! – vágott ismét a szavába. – És mégsem szóltál egy rohadt szót sem! – felemelte mindkét karját és dühösen a levegőbe csapott. – Hogy voltál képes erre? – kérdezte halkabban, döbbenettel hangjában. – Szerettem őt, ahogy ő is engem, pontosan tudtad ezt és képes voltál közénk állni. Hogy lehettél ennyire önző vele? A saját bátyjáddal?
- Ő nem tudta – szólalt meg halkan Stefan.
- Tessék? – kérdezett vissza a lány és közelebb lépett.
- Damon nem tudta, hogy tudtam rólatok – jelentette ki határozottan és felemelte a fejét. – Azt hihette, hogy az egész egy véletlen. Hogy a sors furcsa játéka, hogy pont abba a nőbe szerettem én is bele akit ő elhagyott – kicsi szünetet tartott, egyikük sem szólalt meg, majd a férfi keserű mosollyal az arcán folytatta. – És gondolom azért nem szólt, mert látta, hogy boldogok vagyunk – lökte el magát az asztaltól és lépett volna közelebb a hasonmáshoz, aki természetesen hátrált. Kezeit mellkasa előtt szorosan összefűzte és cinikusan felnevetett.
- Tudta.
- Tessék? – kérdezte döbbenten Stefan.
- Oh, Damon nagyon is tudta, hogy tudsz rólunk – ismételte meg és még inkább nevetni kezdett kárörvendően ahogy a vámpír arca eltorzul a fájdalomtól.
- De hát, honnan? – bámulta a szoba egyik pontját.
- Elmondtam neki – sóhajtott egyet majd folytatta – Többnyire ez is közrejátszott a szakításunkban – Stefan fenézett és értetlenül húzta össze szemöldökeit mire Elena folytatta. – Féltékeny volt, azt hitte, hogy ha megismerlek akkor téged foglak választani helyette – a férfi nem szólalt meg, nem jegyezte meg, hogy így volt, csak bólintott egyet és kezével a hajába túrt.
- Nézd Elena – kezdte nehezen – sajnálom, hogy nem mondtam el, sajnálom, hogy így kellett megtudnod de azt nem sajnálom, hogy belédszerettem és hogy veled töltöttem ezt a pár évet. Talán neked nem elég indok, az hogy szerettelek, hogy még mindig ugyanúgy szeretlek, de nekem elég volt.
- Stefan, kérlek fejezd be! – kezét a férfi mellkasához tette, hogy megállítsa. Nem érezte, hogy most meg kéne őt ölelnie. – Nem tudok ezen csak úgy továbblépni és elfelejteni. Időre van szükségem. A vámpír bólintott és hátrébb lépett. – Beszélnem kell vele – szólalt meg ismét a lány. Mondata egyátalán nem lepte meg a férfit, valójában már várta is, hogy Damon megkeresése felé terelődjön a szó.
- Nem tudom, hogy hol van – sóhajtott és ismét az asztalnak dőlt – már mondtam, hogy megegyeztünk és ő...
- Igen tudom, elment – vágott a hasonmás a szavába. – De nem tűnhetett el! Figyelj Stefan – Elena közelebb lépett hozzá, hangja megenyhült de teste még mindig aggodalomról árulkodott – meg kell őt találnom. Tudom, hogy fáj ezt hallani, de szükségem van rá. Annyi minden – akadt meg mondatában, hogy legyőzze kicsordulni vágyó könnyeit – annyi minden van amit meg kell vele beszélnem. Kérlek. Segítenek kell – vett egy mély levegőt majd folytatta a vámpír meggyőzését – Ahogy ő is segített téged megkeresni. Elenának igaza volt és ezt a vámpír is tudta. Damon, ha még a maga idegesítő és megszállott stílusában is, de mindig ott volt az öccse mellett. Így ő sem tehet mást, segítenie kell a hasonmásnak, hogy megtalálja az idősebb Salvatoret és megbeszéljenek mindent ami történt.
- Rendben, persze, segítek – bólintott és a lányra mosolygott. – De tényleg nem tudom, hogy merre van.
- Mikor beszéltél vele utoljára?
- Aznap mikor elment Klaus testét elrejteni.
- És mit mondott? – kérdezte gyorsan, aggódva – Nem mondta, hogy merre megy? Hogy mit tervez? Hogy hol van?
- Felhívott és azt mondta, hogy vigyázzak rád – mondta halkan, mert tudta szavai bűntudatot fognak kelteni a lányban – és hogy majd biztos összefutunk valamikor.
- Ennyi? Semmit sem mondott arról, hogy...
- Nem, Elena – szólt szomorú hangon – csak ennyit mondott aztán sietve letette a telefont.
- A francba! – csattant fel idegesen a lány és fel – le kezdett el ismét járkálni a hatalmas szobában. – Nem hiszem el, hogy senki sem tudja, hogy merre van!
- Oh én tudom – szólt közbe egy ismerős mély hang. Stefan és Elena rögtön az ajtó felé kapták a fejüket, majd szinte azonnal döbbenet ült ki arcukra. – Nagyon is jól tudom, hogy mi van most Damonnal – nevetett gúnyosan és közelebb lépett a többiekhez. Karjait hanyagul összefűzte mellkasa előtt majd mint aki éppen csábítani készül dőlt neki a falnak.
- Alaric, mit keresel itt? – kérdezte Stefan mikor szigorú tekintettel végigmérte a másikat. A valaha volt vámpírvadász szórakozottan nevetett fel, majd megsimogatta álát mintha nagyon gondolkozna a válaszon.
- Miért is? Miért is? – ismételte mire a lány idegesen a szavába vágott.
- Kit érdekel?! – csattant fel és közelebb lépett Richez. – Hol van Damon? Mit tudsz róla?
- Huh, hirtelen milyen tüzes lettél, Elena – nevetett – Régóta hiányolom már belőled ezt a hevességet.
- Alaric! – szólt rá szigorúan, nem törődve azzal, hogy a férfi sokkal erősebb és gyorsabb nála, így akár egy pillanat alatt végezhet vele.
- Maradjunk inkább a Ricnél – viccelődött és megrántotta vállát, mire a hasonmás csak a szemeit forgatta – Oké, oké, ha ennyire tudni akarod – hatásszünetet tartott. Arcán gúnyos mosoly húzódott végig ahogy Stefanra majd ismét Elenára nézett. Aztán válaszolt, egyszerűen, minden felvezetés nélkül. – Damon meghalt.
- Hazudsz! – szinte azonnal vágta rá a hasonmás a választ amiben reménykedett és hitt. Alaric hangosan felnevetett majd jobb kezét felemelte és a lány elé tartotta.
- Valóban? – kérdezte mély, incselkedős hangon. Elena a férfi kezére nézett és rögtön megállt benne az ütő. A szíve mintha elfelejtett volna dobogni egy pillanatra. Hideg futott át testén, agyából szinte minden gondolat elszállt.
Ric középső ujján ott volt Damon gyűrűje. Biztos, hogy az övé volt, akár 1000 közül is megismerné.
A hasonmás nem mozdult, nem mondott semmit, csak a gyűrűt bámulta. Az oly régóta visszatartott könnyek most egymással versenyezve csordultak ki szemeiből és hasítottak végig arcán.
- Nem, ez nem lehet... – suttogta tudatlanul maga elé – ez lehetetlen...
